A tömegben igazad is lehet

Egy budapesti egyetem előadótermének ablaka tárva nyitva, párkányán a tanár ül, dohányzik. A szálat úgy tartja kezében, mint katonák az éjszakai lövészárokban, a parazsat takarva az ellenség szeme elől. De most reggel van, napsütés, ellenség sehol. Csak a portással találkozott befelé jövet, ő nem fogja rárúgni az ajtót.

Egy diáklányra vár, aki harmadszor fut neki a vizsgának. Másoknak elsőre sikerült. Vagy rettentő buta, vagy a tételek közelébe sem került.

Mindkettő. Buta, szarik az egészre, de gyönyörű.

„Don’t stand so close to me”, dúdolja, miközben a parketta napsütötte sávjáról a füstjelzőre emeli tekintetét.

Te sem fogsz elárulni, ugye.

Tegnap kint volt egy tüntetésen. Meglepte a hatalmas tömeg. Természetesnek kellene lennie, hogy ő, az értelmiségi mintapéldánya, egy két lábon járó könyvtár, az irodalom- és kultúratudományok doktora utcára megy az elnyomó, korrupt hatalom ellen, lazán vállára vetve könyöknél kikoptatott tweedzakóját… És mégis, valahogy tájidegennek érezte magát a mosolygó, skandáló fiatalok között.

Tudják, hogy igazuk van. Ezért van humoruk és erejük. Ezért tudnak egyszerre boldogok és dühösek lenni.

Hogy a tanár? Se nem dühös, se nem boldog. Utoljára ugyanilyen fiatalon tüntetett, de annak már húsz éve, és akkor is leginkább egy lányt követett.

A legnagyobb lázadás ilyenkor egy könyvtárban olvasni.

Eszébe jut, hogy két hete tartozik egy könyvvel. A vizsgázó késik, de így volt idő a cigire, aminek elnyomott csikkjét éppen zakózsebébe csúsztatja. Még mindig az ablakban ülve a szemközti teret kémleli, hátha arról jön a diáklány.

Most nyugodtan megbámulhatnám.

A tegnapi tömegben összefutott régi barátjával, kollégájával. Jót röhögtek vonulástól fájó derekukon, és inkább beültek egy borozóba. Ezért zúg most a feje, és ezért érezte kényszernek, hogy rágyújtson ott is, ahol tilos.
A barát állást ajánlott egy vidéki egyetemen. Több pénz, jobb albérlet. „Mindent el tud intézni.”

Azoktól kapta a helyét, akik ellen tüntetünk… De barom lennék nem elfogadni. Nincs, ami itt tartson, csak a város. Folyton ez van, felköpünk és aláállunk. 

A lány már negyed órája késik. Belefér még egy szál. Talán a parlamentet védő rohamrendőrök majd rárúgják az ajtót, gondolja a tiszta, kék ég felé fújva füstjét. Forradalmaknak kedvez az idő.

Megbüntetnek a cigiért, az üvöltözésért, a vonulgatásért… Ó bassza meg.

Eszébe jut, hogy a borozóból hazafelé, egy „Kurva anyátok!” kiáltást eleresztve, erősen ittas állapotban két parkoló autó közé vizelt. Be sem fejezte, a közteresek már a háta mögött álltak. „Lépjen elő!” Ötezerre akarták büntetni, zsebbe hárommal megoldódott. „Ha a kutyáknak lehet, nekem miért nem?” – hangzott a legerősebb érv, mire a válasz – „Ha nekem kellett volna, én is idepisálok, Uram.” Ezután került elő a pénztárca. Rémesen ég a gyomra, de nem csak a bortól és a másnaptól. Reflux. Mindig úgy képzelte, ez olyan értelmiségi betegség, mint a gerincferdülés, a lúdtalp vagy a depresszió. Viszont a háziorvos nem fogja felírni újra a gyógyszert, amíg nem szerez igazolást a gasztro-orvostól.

Majd a nővérkével beszélek. Csak el lehet intézni… Nem megyek vissza a kórházba egy kurva receptért.

Végre nyílik az ajtó, a tanár a dekket reflexből az utcára hajítja. Huszonöt percet késett a lány. Könnyes szemekkel, combközépig érő szoknyában, kirakott mellekkel áll meg a küszöbtől egy lépésre. A tanár nem kel fel az ablakból.

Csak a magas sarkú hiányzik.

– Ne haragudjon, Tanár Úr.

– Nem haragszom, de miért pityereg? – kérdi fásult hangon.

– Nem tudtam készülni…

– Áh… Had találjam ki, tüntetett.

– Igen… – fel sem néz cipője orráról.

– Én is, képzelje.

A lány hangja hirtelen megélénkül, felcsillanó szemét a tanárra emeli.

– Én hajnalig is kint voltam!

– Aham… Mindent a nemzetért…

A lány lelkesedése azonnal szertefoszlik a hangsúlytól. Újra halkan szól.

– Igen.

A tanár egy volt kollégájára gondol. Rájuk nyitottak, ahogy a nagyelőadóban egy hallgatójával csinálták a katedrán.

Szopok, nyalok a kettesért, régi szlogen…

– Ma is kimegy vonulni?

– Igen! – feleli ismét bizakodva.

– Hol is kezdődik?

– A Várban!

Buda… Oda jegy kéne. Faszom, majd bliccelek. Legalább kijárom a másnapot.

– Tudja mit? Megadom a kegyelem kettest, csak mert harmadszor is eljött. Csak könyörgöm, többet ne lássam.

– Köszönöm, köszönöm! – kiáltja, és önkéntelenül tesz két lépést a tanár felé.

– Na, menjen… Buktassa meg ezeket a korrupt, csaló rohadékokat. A lány hálálkodva kisiet a teremből, a tanár újra rágyújt.

A tömegnek akkor is igaza van… Ezért szedi maga után a szemetet, és nem kukákat borogat. Ezért nem kocsikat gyújtogat, csak propagandairatokat. Ezért a fesztiválhangulat.

A tanár leveszi könyöknél kikoptatott tweedzakóját, hogy lazán a vállára vesse.   

Második bejegyzés

Vettem ezt a füzetet, voltak vele terveim.

A sokadik oldalnál járok, de a terv nem haladt.

Írj naplót – mondták – az segít. Kamaszlányok hobbijának gondolnám elsőre, és mégis, hány nagy koponya naplóját megtalálhatom a könyvespolcomon… Széchenyi, Radnóti. Most csak ők jutnak eszembe. Vajon szándékuk volt, hogy bárki olvashassa? Nem tudom, mi áll bennük, én nem olvasom, csak birtoklom őket.

Ha a napló titkos, minek megírni? Ne akard tudni a titkokat… Valahogy így. „A titkokat ne lesd meg.”

Talán az emlékezés miatt kell, hogy megmaradjunk. Úgyis csak emlékekben élünk. Hamis, hazug naplót kéne írnom sosemvolt történetekkel.

De ez most egy bejegyzés. Papírra írom ugyan, de a webre szánom.

Égett szag terjeng a szobámban, és a távolban, a háztetők mögött-felett füstcsóva látszik az égen. Valami lángol.

Nem tudom, mit mondhatnék, de amint megosztom 152 vagy 3 ember olvashatja azonnal, és még ki tudja mennyi később. Nekik tetszem. És ez nem is nagy szám. Persze nem fogják, csak néhányuk, ahogy a könyvet se vették meg ennyien… És én mégis félek a kevesektől.

Görgetnivalót gyártok a Facebookra, és szobadíszt alkottam a könyvemmel, hogy érthetőbb okokból szoronghassak.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”, épp csak kicsit máshogy, kicsit ferdén, kicsit hazudozva.

Mert nincs is mit mondanom, csak hogy ok nélkül félek és valami lángol a távolban, én pedig szagolom.

Pietro, August és Isabella

Gyere már, Ágó! Kezdünk!

Egy utolsó pillantás a nagy tükörbe. Az arcon festék, fehér pofa, vörös mosoly, vörös orr, csodálkozó kék szemöldök, felpingált vidámság. És a minden színű szett, kipárnázott has és segg, fejtetőn kis kalap, hétmérföldes félcipő a lábon. Egy igazi Augustnak kiáltanak.Gyakorlottan szerencsétlenkedve siet a függöny mögé. Résnyire tigrisek látszanak, hosszútestű, csillogó nők ostorokkal, fény kavalkád. Trombita- és harsonaszó, üstdobok üteme, tubák mély löketei, pergőtűz, ágyúszó, fuvolák visonganak, és taps, taps, taps. ágó jobbján Peti áll. Fehér arcán fekete orr, bal szeme alatt fekete könnycsepp. Fekete sapka, óriás, fodros, fekete-fehér nyakkendő, térdig érő fehér köntös, rajta fekete gombok. Két méterével, egyenes hátával ágó mellett tornyosuló elegáns bánat. A függönyön túl hirtelen sötétség lesz és csend, három felvonásuk közül következik az első. Átvezető bohócszámok.

– Hajrá, srácok! – szól egy vékony női hang a hátuk mögül.

Halk dobpergésre Peti indul. Lassú, kimért, hibátlan bukfencekkel érkezik a porond közepére, hatalmasat sóhajt, majd meghajol. A taps végét meg sem várva a zenekar vidám kánkánra vált, hogy ágó röhögve guruljon Peti mellé. Egy lábra érkezve, mérlegállásban hajol meg, kalapját a földre ejti, utána ugrik, fordul egyet, végül ő is meghajol. Taps, nevetés, gyerekzsivaj. A reflektorok színcsóváiban ágó Peti vállát csapkodja, a lelátót mutatja neki, harsányan röhög, mire Peti felbőg. Ekkor érkezik Izi, kezében díszes, furcsa síp, buggyos lila ruhája alól kilátszik lila bugyis feneke. Kócos, lila parókát, és sárga-piros, boldog sminket visel. A két fiú erőltetett csodálkozással nézi, ahogy taps közben Izi játszani kezd hangszerén. Ágó hasra veti magát, úgy bámulja, míg Peti dermedt tartásban mosolyog.

Keringő finom ritmusa szól a sípból, amit a zenekar vidám, csilingelő hangon követ, hogy az egész valami szokatlan, de szépséges dallammá erősödjön.

Ágó felpattan, ügyetlenül kiszalad a porondról, hogy egy hatalmas dobot a hátán cipelve botladozzon vissza. Lerakja hangszerét, és hahotázva, gyors, de pontos ütemmel száll be a fülbemászó zenébe, míg Peti csak vágyódó mosollyal, egész testéből Izi felé sóhajtozik. Ágó a számra hamar ráunva hozzásiet, és egy jól irányzott rúgással ráveszi Petit a dobolásra. A lelátóról zeng a nevetés, ahogy lassú, bánatos üteme elhallgatatja a keringőt.

Ágó ezután jókora üveget húz elő nadrágjából, nagyot kortyol, megtántorodik, majd egy kurjantással Petit kínálja, aki meghúzza ugyan, de kiköpi az italt. Újabb rúgás, és nevetésbe úszó taps. Ágó most a zenészeknek intve, szintén nadrágjából előkerülő tekebábúkkal egy új dallamra zsonglőrködni kezd, amihez gyámoltalanul Peti is csatlakozik. Egyre feljebb és feljebb repülnek a bábuk, semmi hiba, nagyszerű látvány, miközben Izi táncol, pörög-forog, cigánykereket vet. Peti le sem veszi róla a szemét.

Ágó ezt a mutatványt is megunva inkább a lányhoz csatlakozik, mire Peti elejti az összes bábut, és a másik kettő közös táncát látva keservesen felzokog. Görnyedt háttal, bőgve lépdel ki a porondról, Ágó és Izi táncukkal követik.

* * *

Második jelenetük, közvetlenül a légtornászok száma után Peti tangóharmonikájával indít. Egy verkli mellett állva bús utánzatát játssza Izi sípos keringőjének, mikor Ágó bosszús arccal megérkezik a karjára fonódó lánnyal, kezében bőrönddel. A nézők már előre röhögnek, és jár a taps.

Peti egyből felbőgne társait látva, mire Ágó felé lendíti lábát, ellöki magától a lányt, és bőröndjét kinyitva, dühösen előkap egy baseball ütőt. Óriás cipőjében kilépi a távolságot, majd Izi felé ront, hogy tőle csak pár méterrel állítsa meg a mozdulatot. Izi erre szerelmesen sóhajt, Peti bőg, a közönség tapsol és nevet.

Következőnek Ágó egy lufi gépfegyverrel tüzel, de az eredmény ugyanaz. Végül vízibomba kerül elő, amivel jó tíz méterről, pontosan találja fejen Izit. Nagy loccsanás, körülöttük röhögés és tapsvihar, de a lány még mindig szerelmes. A zenészeket Peti szakítja meg verklijével, Ágó pedig karjánál megragadva Izit, idegesen siet ki a színről. Taps és sötétség.

* * *

A befejező felvonás kezdetén Ágó egyedül érkezik. Mogorván int a zenészeknek, majd eltűnik a függöny mögött, hogy Petit és Izit maga előtt rugdosva térjen vissza. Ekkor ismét int, mire felzendül a már kétszer hallott keringő. Ágó addig lökdösi két társát, míg azok táncba nem kezdenek, hogy aztán megkönnyebbülten fújtasson, és ő is ritmusra keringjen. A zene utolsó szakaszára Izi szerelmesen tekint fel mosolygó partnerére, aki végre apró csókot nyom ajkára, hogy Ágó tapsot elnyomó röhögésére mindhárman meghajoljanak, és végleg elhagyják a porondot.

* * *

Az előadás utáni este a három bohóc civilben ül egy közönséges kocsmában. Peti hozza éppen sokadik körüket.

-Azért elég ócska dolog, hogy még a nevünket sem írják ki a műsorra.

-Melyik nevünket? – kérdi nevetve Izi.

-Pietro, August és Isabella! – feleli karját kitárva Peti.

Ágó szótlanul mered korsójára, épphogy felhúzza szája szélét, jelezve, hogy próbálja követni a hangulatot. Már most elég részeg, és bár bámulni szeretné, alig mer Izire nézni, aki két könyökkel az asztalon előre hajolva, gyorsan és élénken beszél.

-Azért lássuk be, ez elég hülyén mutatna. Hosszú is, és az sincs benne, hogy bohócok vagyunk.

Haja rövid, szőke, élettel teli arcán két gödröcske pedig az örökös mosolyt jelzi. Mélyen kivágott felsőt visel, és tartásával látni engedi hibátlannak tetsző formáit. Peti szemérmetlenül ezeket nézi, miközben hangosan magyaráz.

-Mert a „szerelmes bohócok” az nem mutat hülyén, mi?

-Héj! Bohócszerelem! Nem ugyanaz!

Nevetnek, mire Ágó megrázza magát, hogy bekapcsolódjon.

-Különben is, csak ti vagytok ilyen rohadt különlegesek. Péter és Ágoston, Pietro és August. Engem meg Katinak hívnak.

-Kati?! Akkor miért hívunk mi mindig Izinek?

-Azt magatoktól kérdezzétek. És most Kati elmegy pisilni.

Ezzel a lány feláll, és a mosdó felé indul. A rövid, kínossá váló csendet Peti töri meg.

-Elképesztően dögös ez a lány – löki oldalba Ágót – És ahogy kirakja a seggét a porondon… Korhatár kéne az előadásra.

-Gyönyörű.

Peti érzi, hogy rossz irányba tartanak.

-Na de az se semmi darab ott a pultnál.

Egy nő tőlük kicsit távolabb éppen italt kér, de Ágó meg se mozdul. Ismét rövid csend.

-Valami baj van?

-Csak fáradt vagyok…Magaddal kezdenéd a címet.

-Hm?

-Pietro, August és Isabella, ezt mondtad. Te lennél legelöl.

-Jaj, baszd meg ne már, csak mondtam valamit. Te vagy a sztár, téged imádnak a kölykök. A kövér, bohókás bohóc.

Ágó megvonja vállát.

-Izinek kéne elől lennie. Ő a nő.

-Izinek, aki Kati – röhög fel Peti – Te belezúgtál, barátom.

-Ugyan már – feleli erőtlenül Ágó, és kis híján torkán akad kortynyi söre.

-De ne aggódj, átengedem neked – löki oldalba ismét – Én pedig rárepülök a pult gyöngyére.

Azzal feláll és otthagyja az asztalt, hogy a pultnál várakozó nőhöz induljon. Kis idő múlva visszaérkezik Izi.

-Hova lett ez a marha?

-Csajozik.

-Jellemző.

Ágó felélénkül, fel is egyenesedik most, hogy kettesben lehet a lánnyal. Végre rá mer nézni, de csak egy pillanatra. Mellei láttán elvörösödik.

-És veled mi van, te miért nem csajozol?

Fájdalmas kérdés. Tudna úgy válaszolni, hogy az flörtnek tűnjön, mégsem képes rá, csak hallgat, és mosolyt erőltet arcára.

-Jó voltál ma is – tereli a témát Izi.

-Te is. Nagyon jó.

-Persze… Csomót rontottam a síppal is, a tánccal is. De te vér profi vagy. Nagyon fura.

-Mi fura?

-Hát, tudod. Tök más vagy a porondon, mint élőben. A bolond August, a vidám ösztönlény, aki hangosan röhög, színpompás ruhájában táncikál. A valóságban meg… Még mosolyogni sem igen látlak.

-A cirkusz varázsa – teszi hozzá Ágó keserű mosollyal.

-Peti is… Amilyen szerencsétlen a jelenetekben, olyan más egyébként.

Ágó ismét felnéz, és nem tudja nem észrevenni Izi szemében a különös fényt, ahogy Petire tekint. Összeszorul a mellkasa, és úgy érzi, muszáj szólni.

-Peti profi, profi bohóc – talán túlzás volt az ismétlés, gondolja hirtelen – De…

Izi észreveszi magát, és újra Ágó irányába könyököl.

-De mi?

-Nekem már apám is August volt. És az ő apja is. A véremben van.

-És őket is Ágostonnak hívták? – nevet fel a lány.

-Nem… – feleli komoran elgondolkodva – Csak engem.

Ekkor Peti, oldalán a pult gyöngyével közéjük lép, és részeg hangon szakítja meg a beszélgetést.

-Emberek, mi most átmegyünk egy másik helyre, de ne feledjétek: A bohóc a király!

* * *

Bár Izi és Ágó maradtak, több korsóval nem kértek. Most a hely előtt állnak, a fiú vállán jókora batyu, a lány láthatóan fázik a kivágott felsőben és rövid szoknyájában.

-Akartam már kérdezni, mi ez a zsák, amit magaddal cipelsz?

-Csak a cuccaim – feleli kissé zavartan.

– Aha.

A lány mosolyog, majd hirtelen csókot nyom Ágó arcára és felkiált.

– Ott jön a buszom!

Ágó elnézi, ahogy a lány hihetetlenül vonzó alakja elfut, keresztül az úton, még egy darabon a megállóig, majd eltűnik az éjszakai járat belsejében. Hazafelé, az autója felé indulva arra gondol, milyen szép lett volna, ha Izi még a busz ablakából is visszainteget

* * *

Ágó elég másnaposan ébred kis Polskijában. Batyuja az anyósülésen, odakint szitál az eső, hajnal van. Ma nincs előadás, de talán a többiek is eljönnek gyakorolni. A többiek, azaz Izi. Telefonálni sem fog, derüljön ki a teremben, hogy érdemes volt-e ma felkelni.

Ahogy sajgó hátával kikászálódik az apró autóból, egy kutyát lát meg az út túloldalán. Csapzott, eső áztatta, kóbornak és betegnek látszó állat. Ágó direkt pocsék környéken parkolt napokkal korábban, hogy távol legyen a város zajától, a járókelőktől, és egyáltalán, itt érezte úgy, hogy meg kell állnia. Akkor rakták ki az albérletéből, és azóta sem erőltette meg magát, hogy újat találjon. A cirkusz és a próbaterem is sétatávolságra van, és bár itt minden le van pukkanva, mégis békés. A torz kutya látványa csak egy pillanatra zavarta meg, nincs nála semmi, amit adhatna neki, és nem nagy állatbarát. Batyuját vállára vetve indul, mikor a kutya morogni és ugatni kezd. Ágó megtorpan, majd szaporázni kezdi lépteit, mire az ugatás felerősödik, de az állat nem mozdul. A sarokhoz érve visszanéz rá: ott áll az autótól pár lépésre, és őt figyeli.

* * *

Mindkét bohóctársát a teremben találta, de az egész rémesen alakult. Izi összes mosolya, nevetése, finom érintései, a játékos lökdösődések, minden, amit Peti kapott és nem Ő, és amikre egyetlen válasza csak ökölbe szorult keze volt és csikorgó foga… És Peti mindent viszonzott, sőt. A keringőből is riszálás lett, taperolás, rámarkolás. „Ne aggódj, átengedem neked.”

Izi már hazament, ketten cigiznek a kihalt utcán egy esőtől védett helyen.

-Tudod egy igazi Pietro mindig elegáns, intelligens, józan.

Peti megérzi a dühös sértettséget Ágó hangjában, de nem akar vele foglalkozni.

-Profi. Egy white clown, egy Apollón.

-Te most basztatsz – válaszol kihívó vigyorral Peti.

-Nem basztatlak, csak azt látom, hogy nem veszed elég komolyan ezt az egészet.

-Milyen egészet, ne röhögtess már. Kibaszott bohócok vagyunk.

-Amit én akarok csinálni, az művészet, te meg az egészet leszarod! – végigsöpör a kiáltás az üres környéken.

-Na, ez az, végre nem csak a porondon élsz! – Peti még mindig vigyorog.

-Elég lenne a porondon meghalni!

Peti röhögve nyomja el a csikket.

-Csodás dolgok vannak a fejedben, látom. Tudom én, hogy az a bajod, hogy Izi rám bukik, és nem rád, de ha már elterelted az egészet egy ilyen irányba, hadd kérdezzek valamit.

-Hogy jön ide Izi? – Ágó elhalkul és félrefordítja a fejét, legszívesebben hátat fordítana társának.

-Kussolj, és hadd kérdezzek valamit.

-Mit?

-Szerinted ki a rosseb kíváncsi ránk? Mi értelme van ennek az egésznek?

-Hogyhogy mi értelme?

-Mi értelme van? Azon túl, hogy átkötő számokat csinálunk az igazi fellépőknek, hogy hülyét csinálunk magunkból nap, mint nap ezrek előtt, hogy a te fingós vicceiden és az én megjátszott nyomorúságomon röhög egy rakás idióta, mi értelme van?

-A bohóc görbe tükröt mutathat mindenkinek, kimondhatjuk, amit sem a király, sem a pápa nem mondhat ki.

-Te már délelőtt be vagy nyomva? – újra felröhög.

-Akkor… Legalább boldoggá tesszük az embereket! – feleli zavarodottan.

-Kamu! Hazugság! Megjátszod a felhőtlen vidámságot, aztán a dühödet is, közben pedig a karomba lökdösőd a nőt, akibe szerelmes vagy, te szerencsétlen. Ráadásul az egészet te találtad ki. Mi csak eljátsszuk, de az egész a te beteg agyadban született. És neked ez művészet? Hogy mindenkit átbaszol, főként magadat?

-Igen!

Az utolsó üvöltésre már Peti sem nevet. Hosszú másodpercekig csendben állnak, csak az eső hallatszik.

-Ócska színjáték. Ebbe az egy kirohanásodba több szenvedély szorult, mint az összes fellépésedbe együtt. Tudom mi az igazi bajod, de ne aggódj, tényleg nem érdekel a lány. A tiéd lehet. A cirkusz is. Ezt a sorozatot még lehozom, aztán szevasz. Keress magadnak másik Apollónt.

* * *

Ágó hazafelé megállt egy kocsmánál, ahol zárásig ivott. Többször próbálta felhívni Izit, de az utolsó pillanatokban mindig meggondolta magát. Az útra kikért még két üveget, amiből egy már el is fogyott. Most fordul be a sikátorba, ahol otthona parkol, hogy ismét szembe találja magát a kutyával. Tántorogva torpan meg, mikor az állat pont úgy, ahogy hajnalban, morogni és ugatni kezd. Ugyanott áll, ahol korábban, mintha el sem mozdult volna helyéről, mintha éppen őrá várna.

– Mi van?! Nincs kajám!

A kutya vicsorgására Ágó felé hajítja a kezében lévő sörösüveget, de nem találja el, ripityára törik a betonon. Az állat mozdulatlan.

-Lennénk a cirkuszban, pofán dobnálak, mint azt a szívtelen ribancot a vízibombával!

A kutya ekkor hirtelen megindul Ágó felé, majd azzal a lendülettel meg is torpan, és tovább vicsorog. A bohóc ijedtében hátrálna, de elesik, majd vissza sem nézve, négykézláb mászva felcsapja a Polski ajtaját, és bezárkózik. Hosszú percekig még bámulja az esőben álló, őt figyelő állatot, végül álomba ájul.

* * *

Ahogy Ágó az öltözőbe lépett zúgó fejfájásával, Izit Peti karjaiban találta. Nem volt csók, vagy csak nem látta, de a lány azonnal félretolta maga mellől a fiút. Ágó tudta, érezte, hogy ez lesz, és mégis, mint akit gyomron rúgtak, a hatványra emelt másnaposság szédítő erejével rogyott le székébe. Azóta ül meredten bámulva maga elé. Peti lép a háta mögé.

-Figyelj. A tegnapi… Meg ez az előbb. Nem kéne ennek így alakulnia.

-Tiéd lehet a lány, a cirkusz is. – motyogja Ágó.

-Tessék?

-Ezt mondtad. Hogy az enyém lehet. A lány, a cirkusz. Neked nem kell.

Peti próbál vigyorogni.

-Hát, úgy látszik, nem lehet mindent vinni.

-Nem… Mindent nem.

-Rendben vagyunk akkor? – kérdezi kis szünet után.

-Persze. Rendben vagyunk.

Peti megveregeti a vállát, és készülni indul, de még visszakiált.

-A bohóc a király, August!

* * *

A számokat rendben lehozták, de Ágó sosem rontott ennyit. Az utolsó csókjelenetnél bőgni tudott volna, de annál hangosabban szakadt fel belőle a röhögés. Izin is látszott a zavar, sípjátéka kis híján teljes kudarcba fulladt, a közönség pedig végig úgy tapsolt, mintha mindent tudott volna hármójukról. Csak Peti volt végig higgadt, hibátlan profi.

Ágó most sikátorába befordulva, batyujával a hátán ismét arra vár, hogy találkozzon a kutyával, aki reggel nem volt a helyén. Furcsállta, egészen hiányzott neki. Talán bocsánat kérően megpróbálta volna egy simogatást, vagy dobott volna neki egy falatot, de megint nincs nála semmi ehető. A kocsi mellé ér, de az állat még mindig sehol. Ekkor azonban, ahogy a slusszkulcs megcsörren a kezében, hirtelen ugatást hall. Mosolyogva fordulna az egyre erősödő zajra, mikor iszonyatos nyilallást érezve a lábában keservesen felüvölt. A kóbor állat állkapcsát Ágó vádliján összezárva, pokoli hangon morogva forgolódik, és nem ereszt. A bohóc üvölt, és egyetlen védelmeként batyujával üti a kutya fejét. A harmadik ütés végre elég erősre sikerül ahhoz, hogy kiszabaduljon, és pillanatok alatt bemásszon az autóba. Lábából ömlik a vér, a sebnek kórház kell.

A visszapillantó tükörben még látja a kutyát elfutni a beinduló motor zajára.

* * *

-Ágó te részeg vagy?! – Izi kérdezi dühödten a nagy tükör előtt álló bohócot.

-Ittam egy kicsit – Ágó mosolyog.

A festék az arcon, kalap a fejen, a színpompás szett, a hétmérföldes félcipő… Egy igazi August dülöngél az öltözőben. Odakint a tigrisek, a hosszútestű, ostoros nők, a zenekar és a fények, a nevetés, a taps, a taps, a taps.

-Nem akarom, hogy ez az egész a számok rovására menjen! Tegnap is rémesek voltunk! – Izi már kiabál.

-Mi ez a kés az asztalon? – kérdezi a háttérben öltözködő Peti.

Ágó csak önmagát figyeli a tükörben, és mosolyog. Ágó!

-Mi ez a kés? – kérdi Izi is.

-A kutya ellen – feleli szórakozottan a bohóc.

-Milyen kutya ellen?!

Ágó felhúzza lábszárán a nadrágot. Vértől átitatott kötés látszik vádliján.

-A fél éjszakát a balesetin töltöttem – röhög fel – megharapott egy kóbor kutya.

-Jézusom! Te vérzel! – sikolt fel rémülten Izi.

-Gyere már, Pietro! Kezdünk! – kiált bódult részegen Ágó, és megindul a függöny felé.

* * *

-Csak egy pillanat…

És Ágó visszafordul.

-De kezdünk, baszd meg!

Ágó matat valamit asztalánál, két társa nem látja rendesen.

-Mehetsz! – áll vissza Peti mellé.

És elindul a szám. A bukfencek, a pánsípos, furcsán boldog keringő, a szerelem, az áhítatos sóhajok, a dobjáték, a zsonglőrködés a tekebábukkal, Izi bolondos tánca. Nem rontanak mozdulatot, lépéseket, de Ágó végig sántít. Összeszorított fogai közül árad a szesz szaga, és röhög, hangosabban, dühösebben, betegen vihog. Izi és Peti zavarukban egymás tekintetét keresik, de a nevetés, a taps, a zene nem szűnik.

* * *

A szünetükben próbálnak szót érteni vele, de Ágó csak táncikál az öltözőben is.

-Legalább cserélj kötést.

-Mi az?! Még van piád? Ne igyál már a rohadt életbe.

-Ez így nem megy, gyerekek.

-Hát ha nem esik össze, már lehozzuk, de én a büdös életben nem játszom ezzel a barommal együtt.

Felváltva szitkozódik a két bohóctárs. Teljes díszükben őrjöngik ki magukat minden eredmény nélkül, amíg Ágó halkan nevetgél és iszik.

* * *

A második számnál Izi rémületében, hogy Ágó tényleg leüti, elhajol a baseball-ütő elől, a vízibomba pedig méterekre a feje felett száll el a közönség közé csapódva. A verkli zenéjére, ahogy Ágó karon ragadja Izit, meg akarja csókolni a lányt, de az elrántja magát a szorításból, és kiszalad a porondról.

A második szünetben mindhárman némán maguk elé meredve ülnek. Izit a sírás kerülgeti.

-Ezt most nagyon elbasztad.

-Ugyan, ugyan, Pietro. Hiszen ki a rossebet érdekel ez az egész?

* * *

Utolsó felvonás. A bohóc röhögéstől szakadva érkezik lábát húzva maga után. Amerre halad vércseppek foltozzák a porondot. Int a zenekarnak, akik rákezdenek. Ők is, a nézők is érzik, hogy az egész nincs rendben, mikor Ágó maga előtt lökdösve, rugdosva a színre hozza két társát. Kevés hiányzik, hogy Peti visszaüssön. A bohóc újra int, és megkezdődik az utolsó szerelmes keringő. Ágó sántán, bénán, cipőjében többször megbotolva utánozza táncukat, közben teljes önkívületében, visítva röhög egészen a nagy jelenetig. Izi az idegességtől kiesik a szerepből, de Peti már erővel adná szájára a csókot, mikor kegyetlen szúrást érez oldalában. Hátra fordulna, de a bohóc átkulcsolja torkát, és újra szúr.

-Ne aggódj, csak rögtönözünk egy kis szenvedélyt!

Izi sikolyát túlharsogja Ágó őrült nevetése, a lelátón döbbent csend. Ahogy Peti hanyatt fekve elterül, a bohóc a mellkasára térdel, és még egyszer szúr. Közel hajol az elborult tekintet, kalapja elgurul a földön. Peti mozdítaná kezét, de nincs benne erő, tenyerével épphogy elkeni Ágó arcán saját vérét.

-A bohóc a király, Pietro!

Vicsorogva, fújtatva, halkan nevet a bohóc, és újra szúr. Peti még érzi a szesz rémes bűzét gyilkosa szájából, de lassan minden elhomályosul.

-Nem lehet mindent vinni, Apollón. A cirkusz az enyém!

 

Egy soha meg nem írt novella töredékei

Fruzsinának,

Mert eszembe jutott, haragszom és hiányzik…

2016-10-25

Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban:
a
mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.

Nem maradtak meg mellette a nők. Úgy gondolta, aki párt keres, az biztonságot akar. De az ő örökhétfőjének homályába csak opálos fényével szűrődött be a külvilág a maga kétes bizonyosságával. A te meg a világ érthetetlen ellentéte, az önmegfogalmazhatatlanság rettenetes valósága… És sem ez a dallamok közt táncoló nyelv, sem az állandó búval baszott férfi látványa nem volt elég senkinek, hogy szerelembe essen. Érzékenysége ugyan a legelőkelőbb művésztulajdonságok közé tartozott, de igazi jelenléte bennrekedt a tudaton innen, a kinnlevőknek pedig csak nyavalygásnak hatott. Írhatott volna rossz verseket, klimpírozhatott volna zongorán, de ennél több esze volt. A magába roskadt ember…

Önmagának háttal állt a fürdőszobatükör előtt, és a két lapockája közti heget vizsgálta. Keresztben egy vörös csík, nem tudta, hogy került oda. Stigma egy pogány testén. Nem bizonyít semmit, mert az sem érti, aki látja. Könnyű a szentnek, miután megtért, de Ő nem volt kiválasztott.

Horgodra tűztél, uram.
Huszon
négy éve kunkorodok, tekergek csábosan, mégsem feszült ki a zsinór. 
Nyilvánvaló, hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz, válassz más kukacot.
Szép volt kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon.

Az elmúlt napokban kétszer is álmodtam veled, látszólag indokolatlanul. Mindkét álomban csak találkoztunk, de amíg az egyikben örültünk egymásnak, és hülye módon összemértük a magasságunkat, addig a másikban alig ismertem meg az arcod. Úgy kellett visszafordulnom, hogy hosszabban nézzelek, a tekintetedből pedig „jajj basszus, ne” – ezt olvastam ki. Kellemetlen volt, mint egy tűszúrás. Mentségemre szóljon, te álltál az én kapumban, a házam kapujában, ahol éppen lakom. Te követtél engem, ahogy most is követsz, ébren, akaratodon kívül. Akaratomon kívül. Mondanám, hogy semmi több, semmi jelentős,

de nem akarom mondani…

És a kávé. Másnapos, hideg kávé, egy húzásra. Nem azért itta, mert szerette vagy szüksége volt rá, hanem mert mások itták. Persze nem ebben az ócska formában, mint Ő, de mégis, valahogy része volt az életnek. Kinek mennyire volt fontos ugyan, nem számít. Egyesek nélküle is vígan eléltek, de akkor is…

Van, aki nők nélkül is elél. Ő meg rendes szeretet vagy szükség nélkül, csak mert mások is, mégis velük akart. Égett az okozat nélküli heg a hátán.

Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.

Öltözni kellett. Elmenni, mert valaki mindig a fülünkbe súg: rengeteg dolgod van. Miért, hogy a hideg kapuban napok óta szorongás fogta el? A szokásosnál erősebb, fojtogató, álomszerű, lidérces. Egy hajléktalan daimón a kukák közt, a postaládák mellett, orrfacsaró, savanyú szagával, de csillogó szemekkel, hátborzongatóan ünnepséges, szerelmes mosollyal. Vonzó és erős, mint a halál.

Az elmúlt napokban kétszer is álmodtam veled, minden bizonnyal indokoltan. Nem irányíthatok semmit, nemhogy okokat, álmokat, indokokat, gondolatokat. Nemhogy másokat. Nemhogy nőket.

Furán elbaszott egy élet ez, azt kapod, amit elengedsz, azt is majd csak egyszer. Ami kell,

ami van, széthull darabokra.

Pedig én csak beszélni akartam.

Mondanám, hogy semmi több, semmi jelentős…

De nem akarom mondani.

A kaput hátrahagyva fellélegezhetett. Talán ha végleg kizárná magát, ha végleg kinnrekedne, belőle is válhatna hajléktalan kísértet egy másik ember fejében.

Magunkon kívül,

csak ott lehetünk szabadok.

Égett az ok nélküli heg a hátán.

Egy összepillantás hosszú története

Péntek éjjel, szombat hajnalban nem tudok aludni. Virrasztanak bennem az elmúlt órák zavaros hangjai is, szevaszok és hogy vagyok, cipők kopogása, dugók pukkanása, zongoraszó, egy visító röhögés, női sikkantások, ajtócsapódások, pohárcsörömpölések.

Az ajtó alatt még az ágyam lábáig ér a villanyfény füsttel kevert sárgája. Cigi és más, fura, ismeretlen szagok, illatok. Felkelek, hallgatózom. Fáradt csend. Bízom benne, hogy kint találom apámat.

Mintha idegen helyre érnék, ahogy óvatosan kinyitok a szobából. Egy felborult szék, egy összetört pohár szilánkjai, vörös foltok a padlón és fekete lábnyomok. Mindenhol világosság, az árnyékok a tárgyak alá kúsztak.

Akkor is ragadni kezdett a talpam, mikor körbejártam a lakást. 10-12 éves lehettem. Összefolynak az évek. A Piros szobában találtam meg apámat. Foteljében trónolt kiürült birodalma felett, és az utolsó kortyokat töltötte poharába. Előtte a bordó terítővel takart asztalon számlálhatatlan üveg, papírok, könyvek, púpozott hamutálak, egy ott felejtett pénztárca. Apám rágyújtott, mielőtt megszólalt volna, és visszatolta szemüvegét orra hegyéről a helyére.

‒ Nem tudsz aludni?

‒ Nem – feleltem, és leültem vele szemben egy másik fotelbe, anélkül, hogy egymásra néztünk volna.

Babrálni kezdtem a papírokkal, fél figyelemmel betűztem ki a kézírásos szövegeket, és éreztem apámon, hogy elgyengült. Sóhajtva fújta ki magából a füstöt, és hátradőlve várta, hogy szóljak. Nyilván nem ok nélkül érkeztem, gondolhatta.

Persze nekem nem volt semmi okom. Vagyis csak a kíváncsiság. Talán látni akartam a nyugalmat az este után. Hajnal lehetett már. Felnéztem rá, de ő csukva tartotta szemét. Tudtam, hogy felélénkül, ha olyasmit kérdezek, ami érdekli, aztán talán együtt lefekszünk, és befejezzük ezt az egészet, bármi is volt, bármi is történt.

‒ Apa, mit jelent az, hogy pszeudo?

Ez engem ugyan egy cseppet sem érdekelt, talán csak annyira, hogy tudjam rá a választ, hogy ne legyen kellemetlen, ha kérdezik, de a hatást elértem.

‒ Amikor azt akarják elhitetni veled és rólad, hogy tévedésben vagy. – És már nyitott szemekkel előrébb hajolt.

‒ A múltkor azt mondtad, tévedésben vagyok, amikor azt írtam a házimba, hogy Széchenyi a legnagyobb magyar. – Újra a papírokat bámultam. – Pont így, „tévedésben vagy”, pedig nekem ezt tanították, mire te azt felelted, „akkor az, aki tanította, egy ostoba ember”.

‒ Eltüntetni nagyítással! – Lehamuzott, és ivott a borából. – Most is azt mondom, az a nő ostoba, és azt akarja, hogy te is az legyél.

Belementem a játszmába. Amíg ég a cigi, úgysem alszunk, gondoltam, de még mindig nem néztem rá.

‒ Akkor most a tanárnő a pszeudo? Vagy a Széchenyi? Vagy nem értem.

‒ Mindkettő.

Hirtelen felállt, és meglepett, hogy nem tétován, de a könyvespolchoz lépett, hogy levegyen onnan valamit.

‒ Semmi sem az, aminek látszik, fiam. Nézd meg ezt a pingponglabdát. Horpadt vagy sem?

Már őt néztem, de csak a kezét, benne a labdával. Hatalmas keze volt…

‒ Tudom, hogy nem az, láttam, amikor rárajzolod a horpadást. – És vigyorogtam, ő pedig felnevetett.

‒ Na persze, de te bennfentes vagy.

Visszaült, és eloltotta a cigit.

‒ Akkor most az a pszeudo, hogy te mindenkit át akarsz verni?

‒ Lényegében igen. És lényegében nem. – Elmerült a szoba egyik sötét sarkában. Már nem nevetett. – Nem egyszerű ez, fiam. Jó lenne, ha megértenék a hát-mittudoménjeimet is! – Nagyot kortyolt, és felemelte beborult hangját. – Tessék számolni velem!

Zavaromban firkálni kezdtem, már hagyni akartam a dolgot.

‒ Ne rajzolj! Most ne.

‒ Jó… De akkor mi az a pszeudo?

Letettem a ceruzát.

‒ Ál, hamis, nem valódi… ‒ A poharára meredt, és úgy mondta, mint aki magában komor verset szaval. – Azt jelenti, hogy semmi sem az, aminek látszik. Mint a pingponglabda.

‒ Akkor te sem vagy az, aminek látszol.

‒ Lényegében nem.

Pár másodpercnyi csend után éreztem, hogy a tekintetemet keresi, és én végre felnéztem rá, bele egyenesen az ő éjfekete szemébe.

‒ Mondok neked valamit: én vagyok a megrajzolt pingponglabda. Más csak bámulja, de te láttad, hogyan csinálom. Te tudod, mi az valójában, és tudod, minek látszik.

‒ Te vagy a pszeudo?

‒ Te pedig a bennfentes.

Mosolyogtunk, de tudtam, hogy ő ébren marad, ezért felkeltem, és egyedül, a bennfentesek nyugalmával indultam aludni.

Az ajtóból visszafordulva még láttam apámat felsóhajtani: Álmodó éj, lassan megvilágosodik, Klotild.

Talán nem így történt, talán meg sem történt. Az emlékek is összefolynak az évekkel. Kiöntök egy maradék doboz sört a lefolyóba, és egyedül, a bennfentesek nyugalmával elindulok aludni. Álmodó éj, lassan meg kéne világosodnunk, Klotild…

Első bejegyzés

Ennek is eljött az ideje. Teleírtam a rettenetes üres, fehér papírt, és most várom a következményeket.

Kár tagadnom, hogy félek. Félek, hogy végérvényesen lelepleződöm. Elhúzódik a függöny, hogy elkezdődjön a színjáték, amiben én játszom az írót, és attól tartok, a csattanóval kiderül majd, hogy szélhámos vagyok. Végül is a művész játékos ember, és bár nem állíthatom, hogy művész vagyok, de nem szabad túl komolyan vennem magam.

Ugyanakkor a játék ellentéte egy nagyöreg szerint nem is a komolyság, hanem a valóság. Mi másról szólna a történetem – a könyvé és az én, személyes történetem egyaránt –, mint a valóság előli menekülésről. Visszamenekülésről valami kevésbé töredezett, kevésbé átláthatatlan felé. Nem kéne leírni, hogy a teljesség felé… Valami vitális szabadság felé… Magamon kívülre.

De a fejemet megrázva, mindent összevetve, csak írtam egy kisregényt. A szöveget szerkesztették, a borítót megtervezték, engem lefotóztak, ezt az oldalt elindították… Hát itt vagyok én, lekötelezvén.