Egy soha meg nem írt novella töredékei

Fruzsinának,

Mert eszembe jutott, haragszom és hiányzik…

2016-10-25

Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban:
a
mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.

Nem maradtak meg mellette a nők. Úgy gondolta, aki párt keres, az biztonságot akar. De az ő örökhétfőjének homályába csak opálos fényével szűrődött be a külvilág a maga kétes bizonyosságával. A te meg a világ érthetetlen ellentéte, az önmegfogalmazhatatlanság rettenetes valósága… És sem ez a dallamok közt táncoló nyelv, sem az állandó búval baszott férfi látványa nem volt elég senkinek, hogy szerelembe essen. Érzékenysége ugyan a legelőkelőbb művésztulajdonságok közé tartozott, de igazi jelenléte bennrekedt a tudaton innen, a kinnlevőknek pedig csak nyavalygásnak hatott. Írhatott volna rossz verseket, klimpírozhatott volna zongorán, de ennél több esze volt. A magába roskadt ember…

Önmagának háttal állt a fürdőszobatükör előtt, és a két lapockája közti heget vizsgálta. Keresztben egy vörös csík, nem tudta, hogy került oda. Stigma egy pogány testén. Nem bizonyít semmit, mert az sem érti, aki látja. Könnyű a szentnek, miután megtért, de Ő nem volt kiválasztott.

Horgodra tűztél, uram.
Huszon
négy éve kunkorodok, tekergek csábosan, mégsem feszült ki a zsinór. 
Nyilvánvaló, hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz, válassz más kukacot.
Szép volt kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon.

Az elmúlt napokban kétszer is álmodtam veled, látszólag indokolatlanul. Mindkét álomban csak találkoztunk, de amíg az egyikben örültünk egymásnak, és hülye módon összemértük a magasságunkat, addig a másikban alig ismertem meg az arcod. Úgy kellett visszafordulnom, hogy hosszabban nézzelek, a tekintetedből pedig „jajj basszus, ne” – ezt olvastam ki. Kellemetlen volt, mint egy tűszúrás. Mentségemre szóljon, te álltál az én kapumban, a házam kapujában, ahol éppen lakom. Te követtél engem, ahogy most is követsz, ébren, akaratodon kívül. Akaratomon kívül. Mondanám, hogy semmi több, semmi jelentős,

de nem akarom mondani…

És a kávé. Másnapos, hideg kávé, egy húzásra. Nem azért itta, mert szerette vagy szüksége volt rá, hanem mert mások itták. Persze nem ebben az ócska formában, mint Ő, de mégis, valahogy része volt az életnek. Kinek mennyire volt fontos ugyan, nem számít. Egyesek nélküle is vígan eléltek, de akkor is…

Van, aki nők nélkül is elél. Ő meg rendes szeretet vagy szükség nélkül, csak mert mások is, mégis velük akart. Égett az okozat nélküli heg a hátán.

Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.

Öltözni kellett. Elmenni, mert valaki mindig a fülünkbe súg: rengeteg dolgod van. Miért, hogy a hideg kapuban napok óta szorongás fogta el? A szokásosnál erősebb, fojtogató, álomszerű, lidérces. Egy hajléktalan daimón a kukák közt, a postaládák mellett, orrfacsaró, savanyú szagával, de csillogó szemekkel, hátborzongatóan ünnepséges, szerelmes mosollyal. Vonzó és erős, mint a halál.

Az elmúlt napokban kétszer is álmodtam veled, minden bizonnyal indokoltan. Nem irányíthatok semmit, nemhogy okokat, álmokat, indokokat, gondolatokat. Nemhogy másokat. Nemhogy nőket.

Furán elbaszott egy élet ez, azt kapod, amit elengedsz, azt is majd csak egyszer. Ami kell,

ami van, széthull darabokra.

Pedig én csak beszélni akartam.

Mondanám, hogy semmi több, semmi jelentős…

De nem akarom mondani.

A kaput hátrahagyva fellélegezhetett. Talán ha végleg kizárná magát, ha végleg kinnrekedne, belőle is válhatna hajléktalan kísértet egy másik ember fejében.

Magunkon kívül,

csak ott lehetünk szabadok.

Égett az ok nélküli heg a hátán.

Egy összepillantás hosszú története

Péntek éjjel, szombat hajnalban nem tudok aludni. Virrasztanak bennem az elmúlt órák zavaros hangjai is, szevaszok és hogy vagyok, cipők kopogása, dugók pukkanása, zongoraszó, egy visító röhögés, női sikkantások, ajtócsapódások, pohárcsörömpölések.

Az ajtó alatt még az ágyam lábáig ér a villanyfény füsttel kevert sárgája. Cigi és más, fura, ismeretlen szagok, illatok. Felkelek, hallgatózom. Fáradt csend. Bízom benne, hogy kint találom apámat.

Mintha idegen helyre érnék, ahogy óvatosan kinyitok a szobából. Egy felborult szék, egy összetört pohár szilánkjai, vörös foltok a padlón és fekete lábnyomok. Mindenhol világosság, az árnyékok a tárgyak alá kúsztak.

Akkor is ragadni kezdett a talpam, mikor körbejártam a lakást. 10-12 éves lehettem. Összefolynak az évek. A Piros szobában találtam meg apámat. Foteljében trónolt kiürült birodalma felett, és az utolsó kortyokat töltötte poharába. Előtte a bordó terítővel takart asztalon számlálhatatlan üveg, papírok, könyvek, púpozott hamutálak, egy ott felejtett pénztárca. Apám rágyújtott, mielőtt megszólalt volna, és visszatolta szemüvegét orra hegyéről a helyére.

‒ Nem tudsz aludni?

‒ Nem – feleltem, és leültem vele szemben egy másik fotelbe, anélkül, hogy egymásra néztünk volna.

Babrálni kezdtem a papírokkal, fél figyelemmel betűztem ki a kézírásos szövegeket, és éreztem apámon, hogy elgyengült. Sóhajtva fújta ki magából a füstöt, és hátradőlve várta, hogy szóljak. Nyilván nem ok nélkül érkeztem, gondolhatta.

Persze nekem nem volt semmi okom. Vagyis csak a kíváncsiság. Talán látni akartam a nyugalmat az este után. Hajnal lehetett már. Felnéztem rá, de ő csukva tartotta szemét. Tudtam, hogy felélénkül, ha olyasmit kérdezek, ami érdekli, aztán talán együtt lefekszünk, és befejezzük ezt az egészet, bármi is volt, bármi is történt.

‒ Apa, mit jelent az, hogy pszeudo?

Ez engem ugyan egy cseppet sem érdekelt, talán csak annyira, hogy tudjam rá a választ, hogy ne legyen kellemetlen, ha kérdezik, de a hatást elértem.

‒ Amikor azt akarják elhitetni veled és rólad, hogy tévedésben vagy. – És már nyitott szemekkel előrébb hajolt.

‒ A múltkor azt mondtad, tévedésben vagyok, amikor azt írtam a házimba, hogy Széchenyi a legnagyobb magyar. – Újra a papírokat bámultam. – Pont így, „tévedésben vagy”, pedig nekem ezt tanították, mire te azt felelted, „akkor az, aki tanította, egy ostoba ember”.

‒ Eltüntetni nagyítással! – Lehamuzott, és ivott a borából. – Most is azt mondom, az a nő ostoba, és azt akarja, hogy te is az legyél.

Belementem a játszmába. Amíg ég a cigi, úgysem alszunk, gondoltam, de még mindig nem néztem rá.

‒ Akkor most a tanárnő a pszeudo? Vagy a Széchenyi? Vagy nem értem.

‒ Mindkettő.

Hirtelen felállt, és meglepett, hogy nem tétován, de a könyvespolchoz lépett, hogy levegyen onnan valamit.

‒ Semmi sem az, aminek látszik, fiam. Nézd meg ezt a pingponglabdát. Horpadt vagy sem?

Már őt néztem, de csak a kezét, benne a labdával. Hatalmas keze volt…

‒ Tudom, hogy nem az, láttam, amikor rárajzolod a horpadást. – És vigyorogtam, ő pedig felnevetett.

‒ Na persze, de te bennfentes vagy.

Visszaült, és eloltotta a cigit.

‒ Akkor most az a pszeudo, hogy te mindenkit át akarsz verni?

‒ Lényegében igen. És lényegében nem. – Elmerült a szoba egyik sötét sarkában. Már nem nevetett. – Nem egyszerű ez, fiam. Jó lenne, ha megértenék a hát-mittudoménjeimet is! – Nagyot kortyolt, és felemelte beborult hangját. – Tessék számolni velem!

Zavaromban firkálni kezdtem, már hagyni akartam a dolgot.

‒ Ne rajzolj! Most ne.

‒ Jó… De akkor mi az a pszeudo?

Letettem a ceruzát.

‒ Ál, hamis, nem valódi… ‒ A poharára meredt, és úgy mondta, mint aki magában komor verset szaval. – Azt jelenti, hogy semmi sem az, aminek látszik. Mint a pingponglabda.

‒ Akkor te sem vagy az, aminek látszol.

‒ Lényegében nem.

Pár másodpercnyi csend után éreztem, hogy a tekintetemet keresi, és én végre felnéztem rá, bele egyenesen az ő éjfekete szemébe.

‒ Mondok neked valamit: én vagyok a megrajzolt pingponglabda. Más csak bámulja, de te láttad, hogyan csinálom. Te tudod, mi az valójában, és tudod, minek látszik.

‒ Te vagy a pszeudo?

‒ Te pedig a bennfentes.

Mosolyogtunk, de tudtam, hogy ő ébren marad, ezért felkeltem, és egyedül, a bennfentesek nyugalmával indultam aludni.

Az ajtóból visszafordulva még láttam apámat felsóhajtani: Álmodó éj, lassan megvilágosodik, Klotild.

Talán nem így történt, talán meg sem történt. Az emlékek is összefolynak az évekkel. Kiöntök egy maradék doboz sört a lefolyóba, és egyedül, a bennfentesek nyugalmával elindulok aludni. Álmodó éj, lassan meg kéne világosodnunk, Klotild…