Egy soha meg nem írt novella töredékei

Fruzsinának,

Mert eszembe jutott, haragszom és hiányzik…

2016-10-25

Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban:
a
mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.

Nem maradtak meg mellette a nők. Úgy gondolta, aki párt keres, az biztonságot akar. De az ő örökhétfőjének homályába csak opálos fényével szűrődött be a külvilág a maga kétes bizonyosságával. A te meg a világ érthetetlen ellentéte, az önmegfogalmazhatatlanság rettenetes valósága… És sem ez a dallamok közt táncoló nyelv, sem az állandó búval baszott férfi látványa nem volt elég senkinek, hogy szerelembe essen. Érzékenysége ugyan a legelőkelőbb művésztulajdonságok közé tartozott, de igazi jelenléte bennrekedt a tudaton innen, a kinnlevőknek pedig csak nyavalygásnak hatott. Írhatott volna rossz verseket, klimpírozhatott volna zongorán, de ennél több esze volt. A magába roskadt ember…

Önmagának háttal állt a fürdőszobatükör előtt, és a két lapockája közti heget vizsgálta. Keresztben egy vörös csík, nem tudta, hogy került oda. Stigma egy pogány testén. Nem bizonyít semmit, mert az sem érti, aki látja. Könnyű a szentnek, miután megtért, de Ő nem volt kiválasztott.

Horgodra tűztél, uram.
Huszon
négy éve kunkorodok, tekergek csábosan, mégsem feszült ki a zsinór. 
Nyilvánvaló, hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz, válassz más kukacot.
Szép volt kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon.

Az elmúlt napokban kétszer is álmodtam veled, látszólag indokolatlanul. Mindkét álomban csak találkoztunk, de amíg az egyikben örültünk egymásnak, és hülye módon összemértük a magasságunkat, addig a másikban alig ismertem meg az arcod. Úgy kellett visszafordulnom, hogy hosszabban nézzelek, a tekintetedből pedig „jajj basszus, ne” – ezt olvastam ki. Kellemetlen volt, mint egy tűszúrás. Mentségemre szóljon, te álltál az én kapumban, a házam kapujában, ahol éppen lakom. Te követtél engem, ahogy most is követsz, ébren, akaratodon kívül. Akaratomon kívül. Mondanám, hogy semmi több, semmi jelentős,

de nem akarom mondani…

És a kávé. Másnapos, hideg kávé, egy húzásra. Nem azért itta, mert szerette vagy szüksége volt rá, hanem mert mások itták. Persze nem ebben az ócska formában, mint Ő, de mégis, valahogy része volt az életnek. Kinek mennyire volt fontos ugyan, nem számít. Egyesek nélküle is vígan eléltek, de akkor is…

Van, aki nők nélkül is elél. Ő meg rendes szeretet vagy szükség nélkül, csak mert mások is, mégis velük akart. Égett az okozat nélküli heg a hátán.

Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.

Öltözni kellett. Elmenni, mert valaki mindig a fülünkbe súg: rengeteg dolgod van. Miért, hogy a hideg kapuban napok óta szorongás fogta el? A szokásosnál erősebb, fojtogató, álomszerű, lidérces. Egy hajléktalan daimón a kukák közt, a postaládák mellett, orrfacsaró, savanyú szagával, de csillogó szemekkel, hátborzongatóan ünnepséges, szerelmes mosollyal. Vonzó és erős, mint a halál.

Az elmúlt napokban kétszer is álmodtam veled, minden bizonnyal indokoltan. Nem irányíthatok semmit, nemhogy okokat, álmokat, indokokat, gondolatokat. Nemhogy másokat. Nemhogy nőket.

Furán elbaszott egy élet ez, azt kapod, amit elengedsz, azt is majd csak egyszer. Ami kell,

ami van, széthull darabokra.

Pedig én csak beszélni akartam.

Mondanám, hogy semmi több, semmi jelentős…

De nem akarom mondani.

A kaput hátrahagyva fellélegezhetett. Talán ha végleg kizárná magát, ha végleg kinnrekedne, belőle is válhatna hajléktalan kísértet egy másik ember fejében.

Magunkon kívül,

csak ott lehetünk szabadok.

Égett az ok nélküli heg a hátán.

Egy soha meg nem írt novella töredékei