Születtem Magyarországon, hetvenhét éves vagyok, fejemben összekeveredtek… na, jó, ne komolytalanodjunk el teljesen.

’92. november 10-én születtem Budapesten. Apám Pauer Gyula, mindendíjas képzőművész, anyám Imre Emma, teológiát végzett művészfeleség. Féltestvérem Pauer Henrik, színész, halott példája a rendszerváltás utáni Magyarországra beszabaduló kemény drogok hatásának. Bátyám Pauer Gellért, a The Medley’s frontembere.

Iskoláimat rendben végeztem, csak reáltárgyakból és csak félévekkor buktam, kétszer vagy háromszor. Ebből is szépen látszik, a számok nem maradnak meg a fejemben. Sem a nevek. Túlságosan absztrakt dolgok, így aztán a névnapokra esélyem sincs. A sajátomat sem tudom megjegyezni, bár érdekesség, hogy éppen most van, mikor ezt a szöveget írom, március 26-án. Onnan tudom, hogy felköszöntöttek.

Ez az egész szöveg rögtön az elején kezdi értelmét veszteni, és csodálkoznék rajta, ha valaki élvezettel olvasná, de folytatom, mert szólt a kiadó, hogy kell.

A Károli Gáspár Református Egyetemen szereztem először magyar BA, majd irodalom- és kultúratudomány mesterdiplomát. „Szereztem”, olyan ostobán hangzik. Nem adták nehezen, sosem vittem túlzásba a tanulást. A lustaság és a kicsapongás mindig nagyobb teret kapott az életemben, mint a munka és a szorgalom. Nyelvtudományi oldalon csak négyes lettem, mert az lényegében matematika betűkkel. Tisztelem, de megkedvelni nem tudom. Ez a szöveg is bizonyosan tele van helyesírási hibákkal. Jól szeretnék írni, nem pedig helyesen.

Furcsa dolog, hogy ezt a „Rólam” szöveget kell írnom, pedig még a kisregényem címe is Magamon kívül. A nagyközönség előtt jobb szeretnék közvetett módon, karakterek mögé rejtőzve beszélni magamról. Persze tudom, hogy az embereket jobban érdekli, hogy hány nője volt az írónak, és milyen betegségekben szenvedett, mint az, hogy mit jelent a 2. fejezet közepén egy mondatkapcsolat. Nem tudom, mi van a 2. fejezetem közepén, csak úgy írtam valamit, és nem volt még elég nőm, valamint Crohn-beteg vagyok, tessék.

Mindig túl hamar lettem szerelmes olyanokba, akik nálam sokkal bölcsebbek, így tudták, hogy csak tönkretennénk egymást, ezért megtartották a távolságot, hogy jóban maradhassunk. Kíváncsi vagyok, lesz-e majd egy ember, aki hajlandó velem tönkretenni magát, ha éppen úgy alakul.

Ha valaki kibírta idáig, akkor elmondanám, hogy először apám fektetett házas számítógépén kezdtem el írni. Csak a rajzprogramot és a szövegszerkesztőt tudtam megnyitni, és mikor előbbit meguntam, jött az írás. Játszottam. Tisztán emlékszem, hogy az első kezdeményem egy horrortörténet volt, Kovács Béláék lakásában játszódott, és a lépcső alatt lakott egy szörny. Tény, hogy volt egy nagyon meredek és gyerekfejjel félelmetes lépcsőnk az Egyetem téri lakásunkban.

Eleinte csupán a saját szórakoztatásomra irkáltam, sokkal termékenyebben, mint mostanság. A szórakozásból aztán belső kényszer lett, mint egy rendes szenvedélybetegségnél, és a témák is elkomolyodtak. Már nem krimiket és akciókat írtam, hanem nevetségesen súlyos erkölcsi dilemmákat, sorstragédiákat. Szerelem, szenvedés, rettentő mély gondolatok… Hát mit csináljak, kamasz voltam. Ezek a szövegek mind le vannak mentve a gépemre, de sosem olvasom vissza őket. Kínos lenne. Majd évek múlva fogok tudni nevetni rajtuk. Verseim is születtek, nagyjából 60 darab, egyik rosszabb, mint a másik.

Mindenesetre arra jó volt a sok őszinte és átgondolatlan írás, hogy szinte észrevétlenül eszközzé vált a kezemben a dolog. Már nem szórakoztat, nem is kényszer, de a megismerés eszköze. Kényelmetlen, néha kifejezetten fájdalmas használni, de ha jól sikerül, válaszokat kaphatok a saját kérdéseimre. Olyan kérdésekre is, amelyeket fel sem tettem, de a válasz hatására megfogalmazódnak bennem, és így összeáll a kép. Ezért lehetséges, hogy a Magamon kívül értelmét, lényegét is most kezdem felfogni, ahogy a szerkesztési munkák miatt újra és újra elolvasom.

Persze nem várhatom el senkitől, hogy egynél többször nekiessen, és én már túlságosan közel kerültem a szöveghez, így át sem látom teljességében. Csak remélni tudom, hogy mások majd találnak benne maguknak megfelelő válaszokat, kérdéseket, és nem esik szét a fejekben a történet. Azért remélem, mert nem pusztán a tépelődő belső dialógusaim miatt írok, hanem a sikerért is. Narcisztikus vagyok, ami talán a legalapvetőbb írói tulajdonság.

Egy lusta, narcisztikus, szorongó, haláltól félő, halált váró, élni akaró, állandóan gondolkodó és meggondolatlanul beszélő, akaratos, túlérzékeny, de szórakoztató és szerethető figurának tartom magam. És ez most már tényleg az a pont, ami jobb esetben az égvilágon senkit nem érdekel, de engem pláne nem, és kezdem magam valami mentálhigiéniés önismereti körben érezni.

Egyszer szeretném jól megírni az életem történetét. Már próbáltam, ahogy minden tisztességes kamaszíró meg akarja írni az életét anélkül, hogy megélte volna, de természetesen és szerencsére kudarcba fulladt a kísérlet. Egy budapesti emlékiratai, ez volt a címe. Biztos szerelmes voltam, mert nagyon halálos hangulata volt. El sem tudom képzelni, milyen lehet egy egészséges, kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban élni. Valószínűleg dögunalom. A mennyországban is azért kételkedem a leginkább, mert rettentő unalmas lehet, ha minden rendben működik. Egyébként hiszek Istenben, de időnként megfeledkezem róla.

Mielőtt azonban vén fejjel, ha megélem, megírnám az emlékeimet, szeretném más emberek életét megírni, ezáltal megélni. Hogy bőven legyen majd mit mesélnem.

Addig is köszönöm, ha figyelnek rám.